Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. rész

2009.12.09

3. rész
Kaktusz Joe

- Ez itt a 234es – hiába próbáltam derűsnek és frissnek tűnni, hatvan csomaggal lesúlyozva nem igazán sikerült. Ezt persze rögtön észre is vették...
- Ne segítsünk valamiben? - kérdezte az egyik fiú.
- Nem, köszönöm, boldogulok. Tehát, melyik csomagot vigyem ebbe a szobába?
- A feleségemét, Frankiét és az enyémet – mondta a férfi, én pedig igyekeztem úgy lerakni a poggyászukat, hogy ne süssön rólam az, mennyire megkönnyebültem.
- Ha szükségük támad még valamire, akkor nyugodtan telefonáljanak le a recepcióra, és majd valamelyik munkatársunk veszi a kérésüket.
- Ilyen fiatalon itt dolgozol? - kérdezte az anyuka.
- Nem, én csak, nos... örökös vendég vagyok. Az ügyeletes recepciós éppen nem ért rá, így én vállaltam a posztot ideiglenesen...
- Pedig jól csinálod – nevetett az anyuka, majd hozzátette. - Látva azt, hogy fel bírtad cipelni a csomagjainkat.
Magamban ezerszer is hálát rebegtem Mr. Wekstonnak, amiért kegyetlenül meghajtott a tornaórákon és nem hagyta, hogy lazsáljak.
- A többi csomagot átviszem a szomszéd szobába – szóltam, majd így is tettem. De a biztonság kedvéért bekopogtam.
Nem válaszolt senki. Óvatosan benyitottam – a szoba üres. Akkor hova tűntek? Az én gyönyörű, betonbiztos szobám a 236os, tehát közvetlenül a 235ös mellett áll – rossz érzésem volt...
Belöktem az ajtót – a csomagok miatt nem tudtam használni a kilincset.
Az egyik fiú a garnitúrámon üldögélt, a másik az ágymon foglalt helyet, harmadik meg fel-alá járkált.
- Veronica? - nézett fel a legfiatalabb csodálkozva. Legnagyobb sajnálatomra a hangja izgatottságot is sejtetni engedett...
- Miért vagy itt?
- Tudtommal, ez itt a mi szobánk – szólt a legmérgesebb.
- Sajnálom, de téved. Ez az én szobám. Ez a 236os, nem a 235ös, ami valójában az Önöké.
- Biztos vagy benne? - állt fel a legidősebb a kanapéról.
- Igen, elvégre itt dolgozom...
- Akkor elnézést kérünk. Nem tudtuk...
- Semmi probléma. Megértem. De most már, kérem, fáradjanak át a valódi szobájukba.
- Nem hagyhatnánk ezt a hülye magázódást? Elvégre majdnem egykorúak vagyunk. A nevem Kevin. Az ágyadon ülő... vagyis mostmár mellete álló személy Nick. Aki meg kaktuszt játszik, az Joe.
Akaratlanul elnevettem magam – a kaktusz leírás nagyon is illett Joe-ra.
- Nagyon örülök. Mintmár említettem, a nevem Veronica, de jobban örülnék, ha Nicnek szólítanátok.
- Lehetne inkább Nicki? Ugyanis Nick neve...
- Oh... - haboztam, majdúgy döntöttem elég, ha Claudia éget. - Legyen inkább Nico. Rendben?
- Rendben – felelte kórusban Nick és Kevin. Joe, természetesen, továbbra is duzzogott.
Nick és Kevin, bármennyire is tiltakoztam, vinni akarták a poggyászukat. Nagy nehezen beleegyeztem, majd elmentek.
Joe nem. Vártam pár percet, hátha leesik neki a szitu (mármint hogy a testvérei már felszívódtak vagy valami ilyesmi...), de nem mozdult.
Megkocogtattam a vállát:
- Hahó, Joe! Ez a szoba még mindig az enyém.
Joe megfordult:
- Nem, ez az én szobám.
Levegőért kapkodtam.
- Mi? Már megbocsáss, de én voltam itt előbb. És én foglaltam le hamarabb a szobát.
Joe felállt.
- Te csak alkalmazott vagy, nem? Ha telefonálok a szállodaigazgazónak, biztosan átadja a szobát...
Ledöbbentem. Csak egy alkalmazott? CSAK EGY ALKALMAZOTT?

- Nem vagyok alkalmazott...!!
- Akkor meg mit keresel itt?
Felment bennem a pumpa. Az ajtóhoz léptem és becsaptam. Leültem a kanapéra:
- És most mesélj: mi a bajod velem?

 

A KÖV. RÉSZBŐL:
- A szálloda igazgatójának lánya vagyok, Veronica Sandley.
- Oh...
Pár percnyi szünet következett. Mielőtt azon kezdtem volna aggódni, hogy mit tanított Miss Marlton az érzelmi sokkok kezeléséről, Joe hirtelen megszólalt:

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.