Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7 - avagy nappali

2010.01.28

Kép Idegeskedve álltam Jonasék ajtaja előtt. Őszintén szólva féltem bekopogni, mert mi lesz, ha Joe nyit ajtót? Akkor elfutok - döntöttem el magamban. Megnyomtam a csengőt. Kisebb zajok után - hála az égnek - Denise nyitott ajtót.
- Á, Ydnew! - mosolygott rám. - Miért jöttél?
- Jó napot, Denise! - köszöntem illedelmesen. - Anya egy szakácskönyvért küldött, de igazából magyarázatot is szeretnék adni a tegnapi viselkedésemre.
- Gyere be - tárta szélesre az ajtót előttem.
- Nem is tudom. Biztos, hogy nem zavarok? Elvégre mindjárt ebédidő van - igazából azért nem akartam bemenni, mert tudtam, hogy össze fogok futni Joeval.
- Ugyan, nem zavarsz! - legyintett. - Örülünk, hogy itt vagy! Fáradj be!
- Akkor... rendben.
- Tehát, Denise - mondtam mikor leültünk a nappaliban. - Nagyon restellem, ahogy tegnap viselkedtem. Neveletlen voltam, szemtelen és illetlen, amire nincs bocsánat. Nem tudom, mi ütött belém.
- Semmi baj - mosolyodott el. - Megértelek. Joeval nem könnyű elbírni.
- Joe elmondta? - rémültem meg.
- Igen - bólintott. - Elmondta, hogy veszekedtetek odakint.
Hú, tehát akkor az első talákozásunkról nem mesélt. Nehezemre esett beismerni, de több észről tett tanúbizányságot, mint hittem.
- Itt van - adta a kezembe a szakácskönyvet. - Nem akarsz maradni ebédre?
- Jaj, nem - ráztam meg a fejem. - Nem, mintha nem szeretnék vagy valami, csak megígértem Anyának, hogy segítek az ebédkészítésben.
És ekkor, mint derült égből villámcsapás, megcsörrent a telefonom.
- Igen? Itt Ydnew.
- Szia, kicsim!
- Anya? - rezzentem össze.
- Sajnálom, de apád addig erősködött, míg el nem mentünk egy étterembe, és már félúton jártunk, mikor észrevettük, hogy te átmentél a szomszédba.
- Akkor nagyon hiányozhattam - jegyeztem meg.
- Tudod, hogy nem így van! De már nem akartunk visszafordulni.
- Jó, akkor hazamegyek és összeütök magamnak valamit - ajánlottam nehezen.
- Az a helyzet...
- Miért érzem úgy, hogy most olyat fogsz mondani, ami arra kötelez majd, hogy itt maradjak?
- Mert ott is kellene maradnod - bökte ki Anya pár másodperc után. - Nincs elég élelmiszer otthon, nem tudnál mit csinálni. Meg úgy nyugodtabb is vagyok, hogy Jonasékra bízhatlak.
- Mennyi ideig lesztek távol? - kérdeztem meg fogösszeszorítva.
- Pár óra. Köszönöm, hogy megteszed ezt nekem. Érezd jól magad Szia!
- Ti is érezzétek jól magatokat - köszöntem el tőle, és leraktam a telefont. Denise érdeklődve meredt rám.
- Anya volt az - válaszoltam kimondatlan kérdésére. - Elmentek otthonról, és azt szeretné, ha itt maradnék, tehát...
- Persze. hogy itt maradsz! - nevetett. - Segíthetsz megteríteni, utána pedig együtt ebédelünk, jó?
- Igen - villantottam meg egy mosolyt, majd gyorsan megkérdeztem. - A fiúk?
- A stúdióban Kevinnel - válaszolt készségesen Denise. - Ebédre visszaérnek, ne félj.
Már miért félnék?! Egyre zavarosabb és zavarbaejtőbb, ahogyan Anya és Denise viselkedik.
Denise után mentem a konyhába. Isteni illatok jöttek a sütőből. Ismerős volt.
- Nagyon jó illata van. Bacon, brokkoli, és...
- És padlizsán - bólintott. - Honnan tudtad?
- Nagyi remek szakács, és sokat főz. Ellentétben Anyával - amint kicsúszott a számon, már meg is bántam. - Nem úgy értettem...
- Semmi baj - hárított Denise. - Ismerem édesanyádat. A kollégiumban mi is ízelítőt kaptunk a főzéstudományából.
- Sikerült túlélniük? - nevettem. - Gratulálok. Anya nagyon lelkes, de ez sajnos az ételein nem látszik meg. De nem baj, hiszen tudjuk, hogy ez örömet okoz neki.
- Pontosan. Mi is ezt mondtuk neki. Az a fontos, hogy jól érezze magát - mosolygott Denise.
- Kezdhetem a terítést? - kérdeztem.
- Igen. A tányérok ott vannak - mutatott az egyik konyhaszekrényre. - Az evőeszközök és a szalvéták pedig arra. A terítő maradhat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.